Kiss Barnabással, az & kiadó alapítójával, Dió Dáviddal, Bergman magyar fordítójával, Annus Ildikóval, az ELTE oktatójával, a kiadás nyelvi lektorával, valamint Pálfi Anna szerkesztővel Orbán Krisztina beszélgetett.
Orbán Krisztina: Hogyan alapult az & Kiadó?
Kiss Barnabás: Volt egy időszak általános iskolás koromban, amikor minden nap egy könyvesboltban vártam a buszra. Akkor szerettem meg a könyveket, és azóta is mindig a szöveg, a könyv, a szerkesztés irányába tartottam. Sokat olvastam, az sokat segít a nyelv és a mondatok szerkesztői szemű megértésében! Rövid időre újságíró lettem, megtanultam szerkeszteni, elkezdett vonzani a tipográfia, így az évekkel kezdett a tudásom komplett csomaggá válni. A Typotex kiadóhoz kerültem, ahol szerkesztettem is, tördeltem is, svájci bicska voltam.
Az embernek mindig vannak ötletei, hogy miket kellene kiadni. A Typotexnek kialakult portfóliója van, a büdzséje is szűkös, ezért nem csaptak le az ötleteimre, úgyhogy 2021-ben elhatároztam, hogy megpróbálom magam kiadni az LTI-t, Victor Klemperer könyvét, mert úgy gondoltam, hogy ez a könyv meg kell, hogy jelenjen magyarul most, vagy hogy újra megjelenjen a nyolcvanas évekbeli kiadás után. Legfeljebb az lesz belőle, hogy ennyit betettem a közösbe. De elfogyott az összes példány, után kellett nyomnunk és kezdtem elhinni, hogy van egy könyvkiadóm.
Orbán Krisztina: Miből lehet egy mikrokiadót finanszírozni?
Kiss Barnabás: Ez hobbi egyelőre, nem ebből élek. Az alapvető üzleti elképzelésem az volt, hogy ami engem érdekel, az legalább még ezer embert kell, hogy érdekeljen. Valahol megvan ez az ezer ember. Majd megtalálom őket, akkor az egyik könyv végül is eltartja a következőt. Nagyjából így is történik. Először Kft-t kellett alapítanom, ahhoz hárommillió forintot össze kellett szedni, beletettem a Klemperer-kötetbe a szükséges pénzt, és azóta görög a dolog, már a tizedik könyvnél tartunk. Szeretném a saját könyvespolcomon látni ezeket a könyveket, és hátha csatlakozik még pár ember hozzám.
Orbán Krisztina: Tavaszra négy könyvvel is készültök. Meddig lehet mozgalmi munkát végezni, és mikor érkezik a nyomás az intézményesülésre?
Kiss Barnabás: Minél előbb jó lenne! Nem pont úgy működik persze üzletileg egy kiadó, ahogyan elképzeltem. Van egy-két jobban fogyó könyvünk, Tesla önéletrajza például hatalmas ötlet volt, A hallókürtből is már csak néhány példány található itt-ott, ezek a menőbb könyvek eltartják azokat, amelyek még nem futottak be annyira.
Még nem jöttem rá, miből élnek a kiadók. Nálunk én tördelem, sokszor szerkesztem a szöveget, én tervezem a borítót, azért jön ki olcsóbban a kiadás, mert nem számolom fel a munkámat.
Orbán Krisztina: Egy egyszemélyes kiadó esetében az alapító személye alakítja a kínálatot?
Kiss Barnabás: Londonban mosogattam körülbelül huszonöt éve, már akkor ábrándoztam arról, hogy könyvkiadóm lesz. A Charing Cross Road akkor tele volt antikváriumokkal, a pincéikben jobbnál jobb ötvenpennys könyvekkel. Egy bőröndnyi olyan könyvvel érkeztem haza, amelyekről úgy gondoltam, hogy ki kellene adni. Tudom, hogy elkopott a bőrönd kereke, mire hazaértem. Azok közül sokat kiadtak azóta, ez pozitív visszajelzés volt, hogy ráéreztem valamire. A hallókürtis akkorról van.
Orbán Krisztina: A Nagymama és az Úristen kikacsint ebből a sorból, mert olyan kiadványa az &-nek, amelyet úgy ajánlottak neked.
Kiss Barnabás: Egy másik könyv miatt, amely szintén a huszonöt évvel ezelőtti gyűjtésemben szerepelt, kerestem fel Annus Ildikót, hogy felkérjem, fordítaná le. Amikor mellékesen megkérdeztem, hogy van-e fehér folt a magyarországi svéd irodalomban, akkor ajánlotta Bergmant, akit a skandinavisztikások imádnak olvasni mint kötelező olvasmányt, és készen is volt a fordítása.
Dió Dávid: A fordítás története azzal kezdődött, hogy skandinavisztika szakos diákként éppen elvégeztem az első évet. A nyári szünet előtt Annus tanárnő azzal a jó tanáccsal búcsúztatott minket, hogy aki tud, az olvasson bele a svéd irodalom kurzus sillabuszában szereplő könyvekbe, mert nagyon kellemetlen lesz annak, aki visszajön szeptember első hetében, és a következő hétre már kétszáz oldal ezerkilencszázhúszas évekbeli nyelvezettel kell boldogulnia.
Megfogadva a tanácsot, nagy buzgalommal kezdtem el a szünet első hetében olvasni a Nagymama és az Úristent svédül, és arra jutottam, hogy nem teljesen értem. Ahogyan az ezen a ponton várható is volt. Elkezdtem szótárazni néhány mondatot, aztán kezdtem teljes mondatokat megírni magyarul, hogy lássam, mégis mire gondolt itt Bergman. A mondatokból bekezdések lettek, a bekezdésekből fejezetek. Azt már gimnázium óta tudtam, hogy fordítást és tolmácsolást akarok tanulni, élveztem is a munkát, be is szippantott.
A regény harmadánál aztán megálltam, és azt mondtam, hékás!, biztos, hogy ezt nekem kellene lefordítanom? Nem értem, ami történik, úgy szótárazom a szavakat, nem is éltem abban a korban, azt is éreztem, hogy ezt esetleg egy nőnek vagy egy nálam érzékenyebb férfinak kellene lefordítania, mert elejtett félmondatokból kell kihámozni a szereplők egymás közötti viszonyát, melyhez én szocializációmnál fogva nem vagyok szokva. Akkor tartottam egy hiátust, gondolva, hogy majd biztosan érkezik egy nyolcvanéves egyetemi professzor vagy egy kétnyelvű ember, aki kinn élt negyven évig Svédországban, és lefordítja a könyvet. Néhány hónapon belül rájöttem, hogy senki nem fogja ezt megtenni. Ha én nem fordítom tovább, valószínűleg ez a könyv elsikkad. Akkor kihívást intéztem magamhoz, hogy fejezzem be. Már mesterszakon tanultam, amikor elkészültem, úgyhogy végül nem keringett szamizdat formájában a fordításom, hogy ne kelljen vesződnie a svéd eredetivel a hallgatóknak, pedig ez volt a terv. Amikor Barnabás megkereste Ildikót, még akkor is egy nyomtatott példányban létezett, az is copyguruban összefűzött A5-ös lapokból állt.
Annus Ildikó: Ami nekem feltűnt, hogy olyan hangon szólalt meg a fordítás magyarul, ahogyan svédül éreztem a szöveget. Mintha megtalálta volna Hjalmar Bergman magyar hangját a magyar könyvpiac ezzel, csak akkor még nem tudott róla.
Kiss Barnabás: Úgy láttam, hogy a skandinavisztikások felől szélesebb közönség felé is képes nyitni ez a családregény. Női főszereplője van, megelevenedik benne egy nem pont Jane Austen-i, de régebbi világ, ugyanakkor modern is történetében és felépítésében.
Dió Dávid: Ötvözi a modernista és a klasszikus jegyeket, viszont olyan textuális elemei is vannak, amelyek a mai médiára jellemzőek. Szövegszintű mémeknek nevezném, hogy gyakran visszaköszönnek ugyanazok a frázisok. Ez szerintem nagyon hasonlít egy sitcom felépítésére, melyben mondjuk a második percben elhangzik egy megjegyzés, melyre a néző mellékesként tekint, aztán az ötvenedik percben visszajön ez a mondat, humoros hatást keltve. A regényt átszövi ez a technika, nyilván az emlékezettechnika miatt is, hogy az ember bizonyos frázisokra szóról szóra ugyanúgy emlékszik vissza. Szerintem ez nagyon jól működhet a mai olvasók számára, annak ellenére, hogy százéves a regény.
Orbán Krisztina: Hogyan olvassa ma ezt a klasszikust az olvasó?
Annus Ildikó: Nyitottan? Bergman érdekes figura volt, ő maga sem tudta igazából, hogy hova tartozik. Volt sok identitásválsága, eldöntötte, hogy írni fog egyféleképpen, aztán nem sikerült neki, hanem helyette kitalált valami teljesen újat. A pályája kezdetén epigon volt, az 1880-as, 90-es évek szerzőit utánozta vagy igyekezett utánozni, és nagyon felsült vele, mert minduntalan kicsengett a saját hangja. A félresikerült epigon végül meg tudja újítani a svéd regényt. Nem jelenti ez azt, hogy nem voltak előképei, dehogynem, voltak előtte is olyanok, akik a svéd regény- és epikus prózairodalomba újítást hoztak. De ennek a regénynek a sokféle olvasati lehetősége pont abból ered, hogy Bergman hadakozott a modernizmus ellen is meg a klasszikus ellen is, aminek a keveréke végül őt egy olyan helyre rakta a svéd irodalomban, ahol most is látjuk.
Orbán Krisztina: A regényben Nathan, a bohóc tűnik fel az egyetlen valódi művésznek, míg Grundholm, a magát építésznek nevező mester hiába ismeri az összes korstílust, az épületei funkcionálisan mindig hibásak. Így amikor Grundholm azt gondolja a modernről, hogy abban minden korábbit szabad keverni, az nem tűnik olyan pozitív szabadságnak.
Pálfi Anna: Abban igazad van, hogy azt mondja a szöveg, hogy a modernbe belefér minden, ugyanakkor rendkívül jól szórakoztam a regényben szereplő klasszikus építészeti kategóriákon. Hát milyen épületeket épített át velencei homlokzattal, az embernek a haja égnek áll! A tiszta formákat szerintem nevetségessé teszi a regény ilyen tekintetben, mert amit az a jó építész művel, az borzalmas.
Az általam vélelmezett mai olvasónak a legérdekesebb azáltal lehet a Nagymama és az Úristen, hogy minden történés cáfolódik, és újra előkerül, és megint cáfolódik és átíródik… Az egész regény arról szól, hogy nincsenek már abszolút kategóriák, nincsenek már igazságok, személyes, egymásnak ellentmondó igazságok létezhetnek párhuzamosan. Ennél modernebb gondolat kevés van. Innentől veszíti el persze a kapaszkodót az olvasó, és amikor már jól megforgatva érzi magát ebben a darálóban, és kiköpődik a rostán, akkor rájön, hogy tulajdonképpen akkor ilyen alapon jogom van megalkotni a saját valóságomat ennek a regénynek a kapcsán.
Orbán Krisztina: A regény Anna által is említett humora a fordítási munka élvezetes vagy a kihívást okozó részébe tartozott?
Dió Dávid: Az élvezetes részébe. Ez még ma is motivál, mert megjelentek olyan fordításai Hjalmar Bergmannak más nyelveken, amelyekbe nem tudták átültetni a humort, tekintsük például a Markurellék francia fordítását, ahol a fele mondatot kiszedték, és nem is olvasható. Vagy vegyük a Jac, a bohóc kilencvenes évekbeli angol fordítását, amelyben olyanokat vágott meg a fordító, hogy akadémiai publikációba foglalták a kritikáját, mondván, hogy „szakszerűnek szakszerű, de mi értelme elolvasni, mert minden kiveszett belőle, ami Bergman”.
A kihívást a párbeszédek jelentik, a finom rezdülések, a hatalmi dinamikán alapuló ki nem mondott fenyegetések a karakterek között. A Markurellékben leírja Bergman, hogy milyen a wadköpingi botrány. Ha Wadköpingben az ember a haját, fülét vakarja, az orrához nyúl, köhint egyet, azt megértik. Ha beszél, akkor azt nem értik meg. Van az emberi beszédben valami csalafinta, amit Wadköping nem szível. Bergman egész munkásságának az alapköve, hogy semmit nem lehet leírni, ami történik, azt lehet leírni, ami elhangzik, meg a narrációban esetleg ironizálhat az alapján, ami elhangzik, de az, hogy ki mire gondol pontosan…
Orbán Krisztina: Ez a Markurellék magyarul a következő, tavasszal megjelenő része lesz a Wadköpingi történetek címre keresztelt lazán kapcsolódó sorozatnak, melynek részei különálló regények, ám a szereplők – a városi lakosok – ki-be járkálnak egymás történetein. Melyik a kedvencetek a sorozatból?
Dió Dávid: A Markurellékben jobban előtérbe kerül a vidék és a város viszonya. Markurell vidéki boltosként költözik a katedrálissal és nagy hírű gimnáziummal rendelkező Wadköpingbe, és ebből hatalmas konfliktus bontakozik ki. Nagyon jól szemlélteti a tradicionális értékek mint a dinasztia és a jó hírnév, valamint a pénz közötti konfliktust ez a regény, szóval abszolút van benne társadalomkritika. Nekem a Nagymamának is a társadalomelméletibb olvasata tetszett jobban, vagyis az összetartó család kontra self-made man.
A Markurellékben másféle narrátor lesz, egy krónikás narrátor, aki elregéli Markurellék történetét. Sokkal markánsabban kijön az a fajta irónia, amit Hjalmar Bergman hangjának lehet nevezni. Szeretem a markánsabb iróniát, és a Markurellékre inkább az jellemző, míg a Nagymamában meg a Jac, a bohócban valamivel visszafogottabb a narrátor, ezért nehezebb is fordítani a számomra. Valaki meg lehet, hogy pont ezt preferálja, ami nem tolja az ember képébe, hogy „Ez most vicces.”
Annus Ildikó: A Nagymama és az Úristennel, mint szintén skandinavisztikás alumni, eleve fertőzött vagyok, különleges helye van a szívemben mint az első svéd regénynek, amelyet el kellett olvasnom. De úgy vagyok vele, hogy Hjalmar Bergmantól amit éppen olvasok, az a kedvencem. Nehéz dönteni, mert fantasztikus alakokat képes teremteni, és el tudja mondani, ami lehet, hogy hétköznapi lenne, csak neki nem sikerül úgy megírnia. Megmaradnak nála a klasszikus történetmesélésből a pregnáns alakok, adott esetben széles gesztusok, a furcsa történetek egymás után. És az a nyelvi lelemény!
[A kiadó korábbi könyvéről, Leonora Carrington A hallókürt című regényéről korábban Fenyvesi Orsolya írt az oldalunkra, az írást itt olvashatják.]
[Orbán Krisztina kritikája Hjalmar Bergman Nagymama és az Úristen. Wadköpingi történetek, ford. Dió Dávid, & kiadó, című kötetéről itt olvashatják.]
Hozzászólások